- Catarina, gyere! Indulnunk kell! - kiabált. Ideges volt. Zaklatott. Én nem mozdultam.Álltam a pazarul berendezett nappali közepén, a nappaliban, ami 2 éve az otthonom volt. Ránéztem és tudtam,hogy vége. Hiába próbáltam elhalasztani, hiába próbáltam időt nyerni, nem ment. Már nem bíznak bennem, ott már nem. De ha megmozdulnék, ha vele mennék, az ő bizalma megmaradna. Sose kéne megtudnia. De akármit gondoltak, addig a pillanatig nem voltam áruló.

- Sajnálom - mondtam és nem hazudtam. 3 éve először nem hazudtam.

- Catarina, ne szórakozz! Gyere! - szólt rám újra, de láttam rajta, hogy pár pillanat és felfogja. Megérti miért nem megyek vele.

- Sajnálom! - feleltem és hátat fordítottam neki. Ostobaság volt. A kezében volt a pisztolya. A másodperc tört része alatt rám emelhette volna és meghúzhatta volna a ravaszt. Az igazat megvallva örültem volna, ha megteszi. 

Ben azt mondta, tudja mi történt. Ám ezt kétlem. Ha Kevin és Peter mindent elmondtak neki, az akkor is csak töredéke az egésznek. A fiúk nem voltak ott végig. Én igen. Kétlem, hogy ők álmodnának a dologról és, ha mégis, biztos nem arról a részéről, amiről én.

Az álmok. Szinte már megszoktam őket. Reflexből fordulok a hátamra fél kettőkor, mintha várnám a képeket. Aztán fél háromkor ziháltan és csapzottan felülök és töltök az éjjeli szekrényemen álló vodkás üvegből. Pár hete tettem oda, megunva, hogy át kell masíroznom az egész lakáson, hogy ihassak egy-két kortyot. Azelőtt narancslével ittam a vodkát, na meg mértékkel. Mostanában viszont csak így tudok aludni pár órát. Na, például ezt sem mesélem el Bennek.

Ben azt mondta tudja miért járok hozzá hetente kétszer. Pedig nem. Azt hiszi, hogy az utolsó, a leleplező akció borított ki, hogy amiatt nem megyek vissza, de ez nem igaz. Ez csak az utolsó csepp volt. Egy csepp az óceánná dagadt tengerben. 

Ben biztosan látta a Téglát és azt hiszi tudja mit jelent beépített ügynöknek lenni. De sajnos Ben elég ostoba.

Én tudom milyen ez.Tovább csináltam, mint bárki, akit ismertem. Tovább, mint bármelyik épeszű ember. De nem ez volt a baj. Ha az ember beépített ügynök értelemszerűen az a dolga, hogy beépüljön. És ha az ember élni akar, jól kell csinálnia. Nem hibázhat, nem szólhatja el magát. Skizó állapot. Két élet, két féle gondolkodás mód, két személyiség. Csodálkoztam, hogy Ben még nem jött rá erre.Arra, hogy néha sokkal inkább vagyok Catarina, mint Emma. Hogy az a szerep sokkal inkább vagyok én, mint ez. Mikor Catarina voltam, azt tehettem amit csak akartam. Szabad voltam, erkölcstelen. Emma ezt nem teheti meg. Én mondom skizó.

Emma nem hordana önként, hosszú hidrogénezett tincseket ezért, mikor kikerültem a kórházból az volt az első dolgom, hogy levágattam és sötétebbre festettem a hajam. Azt hittem, így megszabadulhatok attól, aki az elmúlt három évben voltam. De ez nem volt ilyen egyszerű, és egy dolgot megtanultam. A múlt mindig kísért! 

Rohadtul nem olyan, mint a filmekben, vagy mint, ahogy a könyvek alapján elképzeltem. Nem volt bőrkanapé, amin eldőlhettem volna, ahol egy tök idegen ember kianalizálhat. Csak két műanyag szék egy még berendezetlen lakásban és egy magát Bennek nevező 29 éves srác. Félreértés ne essék, Ben pszichológus volt, a drágábbik fajtából, hisz 200$- t fizettem neki alkalmanként, de mintha a semmiért fizettem volna. Már 3. hete, 5. alkalommal ültem itt, azóta a  nappali kicsit normálisabban nézett ki, de még mindig nagyon messze járt egy rendelőtől. 
Ben beszélt, állandóan. Azt hiszem most 4. alkalommal gondolkoztam el azon, vajon miért lett pszichológus. Azok nem hallgatni szoktak?! Hát ez nem. Egy fél pillanatra sem tudta befogni. De legalább nem várt választ, nem kérdezte meg miért vagyok itt, csak azt, hogy milyen tapétát válasszon. Kezdtem unni a csávót, mégis mindig feliratkoztam a következő alkalomra. Valahogy megnyugtatott, hogy nem faggat. Úgy tűnt ő az egyetlen. Sose kérdezte meg, miért jövök el mindig újra, azt sem először miért jöttem, ha nem akarok beszélni. Arra várt, hogy magamtól elmondjam. Hát azt várhatja! Nem fogom megosztani egy idegennel azt, hogy mit érzek, bár sokak szerint ezt kéne tennem. Néha úgy látszik, csak a pszichológusom nem gondolja így.
Felnéztem az órára. Még 5 perc, Ben megint végig beszélt több mint háromnegyed órát. Valahogy meguntam.
- Miért? - kérdeztem, félbeszakítva őt. Azt hiszem a kiszállítók pofátlanságáról beszélt.
- Mit miért? - mosolygott rám. Be kell vallanom, elképesztő mosolya volt. Igazából az egész pasi elképesztő volt. 180-van magas, izmos, nagyon sötét barna, kócos haja volt. Magától kócos nem zselével fixált, ami alól villogó kék szemek néztek rám.
- Mit miért? - kérdezte újra mikor nem válaszoltam. Elkaptam róla a tekintettem és kinéztem a panoráma ablakon. A 14. emeleten voltunk és alattunk terült el a nyüzsgő New York.
- Miért nem kérdez? - hallottam a saját hangom.
- Szeretnéd, ha kérdeznék? - kontrázott. Nem láttam, de tudtam, hogy már nem mosolyog.
- Nem tudom - suttogtam.
- Oké. Milyen színű legyen a kanapé? - kérdezte, mire felkaptam a fejem.
- Menj a francba! - megfogtam a táskám és az ajtó felé indultam.
- Mit akarsz? - szólt utánam. - Kérdezzem meg miért vagy itt? Tudom, miért jársz hozzám. Legalábbis azt hittem.  Peter és Kevin is itt van minden héten, Emma. Tudom mi történt. De amíg te nem mondod el, csak azt fogom megkérdezni, amit biztonságosnak tartok.
Rácsaptam az ajtót.